Pénteken megírtam egy e-mailt neki, akit nem nevezek nevén és nincs köze Harry Potterhez. Feltettem azt a kérdést, amit sose mertem, hogy neki mégis mit jelentett az a pár hónap, míg úgymond együtt voltunk. Nagyon megnyugodtam, mikor elküldtem a levelet, végre ezt is meg mertem lépni. Nem is érdekelt, hogy válaszol-e. De válaszolt, és ha már megtette, annyival megtisztelhetett volna, hogy ír bele némi konkrétumot, nem csak hadovál arról, hogy mennyire szélsőséges időszak volt. Igazából mindegy, az már igazán nem az én problémám, hogy nem tud szembenézni a múltjával, persze könnyebb mindent a szőnyeg alá söpörni. És a pszicho néninek talán igaza is van, hogy emiatt haragszom rá, mert nulla szintű fejlődést mutat. De be kell látnom, ez már tényleg nem az én gondom.

Szóval Húsvét. Ha létezik ünnep, amitől frászt kapok, az éppen ez. Távoli rokonok, ismerősök és ismeretlenek erősen alkoholos állapotban bűzös üvegekkel üldöznek... rémálmaim netovábbja. Ez a karantén ilyen szempontból tökéletesen jött. Sehol senki, csak sütök, tojást festünk a gyerekkel, olvasok, csinálom a kis dolgaimat bármiféle háborgatás nélkül, just perfect. Ja és még egy SK locsolóverset is kaptam online, amire egy kevésbé SK színes tojásos képet kapott az illető és megvolt a húsvéti boldogság. Komolyan, mindig ilyennek kéne lennie.:D

Fotó: Pixabay

Csak két hét kelllett hozzá, hát nem zseniális? 

A karanténnak az a velejárója, hogy sokkal több időt kell magaddal töltened, mint amihez szokva vagy. És ilyenkor előjöhetnek azok a fel nem dolgozott sérülések, traumák és mindenfélék, amikkel kénytelen vagy szembenézni.

Én azt hittem, már nagyjából túlléptem ezen a történeten, ami a tavalyi év elejére nyúlik vissza, de kiderült, hogy nagyon nem. Egészen röviden arról van szó, hogy állatira szerelmes lettem valakibe, aki már jópár éve igencsak házas. És miután pár hónapig "együtt voltunk" sikeresen megjátam a mennyet és a poklot felváltva, júliusban véget vetettem ennek a szenvedésnek, ami csak még nagyobb kínokat vont maga után. 

Azóta keresem a tökéletes emberkét, de egy belső hang mindig megakadályoz és hiába randiztam szingli anyuka létemre viszonylag sok férfival, semmi nem lett egyikből sem. Most, attól függetlenül, hogy eléggé el vagyok szeparálva a világtól, még ugyanúgy cseteltem egy-egy fiúval, de amikor az egyikük randira hívott, valahogy felerősödött a hang, és nemhogy nem akartam menni, de inkább megnéztem annak a bizonyos házasembernek a facebookját. És leesett az állam.

Tudtam, hogy régi álma emigrálni abba a bizonyos nyugati országba, ami tiszta, kulturált, és gyönyörű, de mikor láttam, hogy most sikerült is neki, az felért egy gyomorra mért ütéssel. Most esett le igazán, hogy vége. Hogy nem lesz x év múlva, ha..., hogy nincsen miben hinni, nem fog onnan visszajönni, és én nem vagyok az a szint, aki oda kijut... még ha akarnék se. Szóval azóta a sírás kerülget napjában többször és ha nem, akkor csak éppen légszomj, vagy sajgó mellkas. Elmúlik, egyszer ez is, mint minden más.

Úgyhogy csak átadom magam a szomorúságnak és számolom a napokat. Tudom, hogy most senki nem tud segíteni és olyan az egész, mint egy elvonókúra, mikor a saját démonok jelentik az igazi ellenséget. Csak a nyamvadt idő segít, ami majd elhalványítja az emlékeket, amik most úgyis előjönnek, mert 1 éve ilyenkor... sose voltam még olyan boldog és szomorú, mint akkor. 

Fotó: Pixabay

Mikor kitört a koronavírus járvány, a munkám ideigelenesen megszűnt és úgy gondoltam, hogy hiába imádom Pestet, nem a négy fal között akarom kihúzni a karantént egy kisgyerekkel. Ezért visszaköltöztem oda, ahol életem első 18 évét töltöttem, egy vidéki kisvárosba... apámhoz, persze gyerekestül.

Ez másfél hete történt. A kezdeti feszültségek, amiket a mindenki felé irányuló megfelelési kényszerem és függetlenségvágyam kettős érzése generált, sokat enyhült. Én én vagyok, a hibáimmal együtt, lassan ideje elfogadni, saját magamnak is. Talán itt az ideje, hogy leírjam, milyen egy már igencsak városinak számító lánynak, ha újra fel kell fedeznie a vidéket.

Itt nincsenek színházak minden sarkon, nincsenek kiállítások hétvégente, nincsenek fine dining éttermek és nincsenek dizájn vásárok. Nincs IKEA sem. De igazából ez most nem tud fájni, mert máshol sincs. Legfeljebb a Facebookon, ami még annál is kiábrándítóbb, mint egyedül színházba menni.

Ami viszont van, az a kert, ahová ki lehet menni anélkül, hogy bárki megfertőzne és ahol így tavasszal alkotni is lehet. Hétvégén jó idő volt, a gyerek a kismotorján száguldozott, én meg vetettem borsót, retket, céklát. A napsütés és a kerti munka nagyon elfárasztotta paneltunyuláshoz szokott kis testemet, mégis elég volt a boldogsághoz. 

Fotó: Pixabay