Csak két hét kelllett hozzá, hát nem zseniális?
A karanténnak az a velejárója, hogy sokkal több időt kell magaddal töltened, mint amihez szokva vagy. És ilyenkor előjöhetnek azok a fel nem dolgozott sérülések, traumák és mindenfélék, amikkel kénytelen vagy szembenézni.
Én azt hittem, már nagyjából túlléptem ezen a történeten, ami a tavalyi év elejére nyúlik vissza, de kiderült, hogy nagyon nem. Egészen röviden arról van szó, hogy állatira szerelmes lettem valakibe, aki már jópár éve igencsak házas. És miután pár hónapig "együtt voltunk" sikeresen megjátam a mennyet és a poklot felváltva, júliusban véget vetettem ennek a szenvedésnek, ami csak még nagyobb kínokat vont maga után.
Azóta keresem a tökéletes emberkét, de egy belső hang mindig megakadályoz és hiába randiztam szingli anyuka létemre viszonylag sok férfival, semmi nem lett egyikből sem. Most, attól függetlenül, hogy eléggé el vagyok szeparálva a világtól, még ugyanúgy cseteltem egy-egy fiúval, de amikor az egyikük randira hívott, valahogy felerősödött a hang, és nemhogy nem akartam menni, de inkább megnéztem annak a bizonyos házasembernek a facebookját. És leesett az állam.
Tudtam, hogy régi álma emigrálni abba a bizonyos nyugati országba, ami tiszta, kulturált, és gyönyörű, de mikor láttam, hogy most sikerült is neki, az felért egy gyomorra mért ütéssel. Most esett le igazán, hogy vége. Hogy nem lesz x év múlva, ha..., hogy nincsen miben hinni, nem fog onnan visszajönni, és én nem vagyok az a szint, aki oda kijut... még ha akarnék se. Szóval azóta a sírás kerülget napjában többször és ha nem, akkor csak éppen légszomj, vagy sajgó mellkas. Elmúlik, egyszer ez is, mint minden más.
Úgyhogy csak átadom magam a szomorúságnak és számolom a napokat. Tudom, hogy most senki nem tud segíteni és olyan az egész, mint egy elvonókúra, mikor a saját démonok jelentik az igazi ellenséget. Csak a nyamvadt idő segít, ami majd elhalványítja az emlékeket, amik most úgyis előjönnek, mert 1 éve ilyenkor... sose voltam még olyan boldog és szomorú, mint akkor.
Fotó: Pixabay
