Mikor kitört a koronavírus járvány, a munkám ideigelenesen megszűnt és úgy gondoltam, hogy hiába imádom Pestet, nem a négy fal között akarom kihúzni a karantént egy kisgyerekkel. Ezért visszaköltöztem oda, ahol életem első 18 évét töltöttem, egy vidéki kisvárosba... apámhoz, persze gyerekestül.

Ez másfél hete történt. A kezdeti feszültségek, amiket a mindenki felé irányuló megfelelési kényszerem és függetlenségvágyam kettős érzése generált, sokat enyhült. Én én vagyok, a hibáimmal együtt, lassan ideje elfogadni, saját magamnak is. Talán itt az ideje, hogy leírjam, milyen egy már igencsak városinak számító lánynak, ha újra fel kell fedeznie a vidéket.

Itt nincsenek színházak minden sarkon, nincsenek kiállítások hétvégente, nincsenek fine dining éttermek és nincsenek dizájn vásárok. Nincs IKEA sem. De igazából ez most nem tud fájni, mert máshol sincs. Legfeljebb a Facebookon, ami még annál is kiábrándítóbb, mint egyedül színházba menni.

Ami viszont van, az a kert, ahová ki lehet menni anélkül, hogy bárki megfertőzne és ahol így tavasszal alkotni is lehet. Hétvégén jó idő volt, a gyerek a kismotorján száguldozott, én meg vetettem borsót, retket, céklát. A napsütés és a kerti munka nagyon elfárasztotta paneltunyuláshoz szokott kis testemet, mégis elég volt a boldogsághoz. 

Fotó: Pixabay